Archívum: 2009.

Mint minden tavasszal, idén is elérkezett a mi kerületünkben is a lomtalanítás ideje. Ilyenkor az előző egy évben felhalmozott otthoni nagyobb hulladékot, bútordarabot, papírt, könyveket, szóval nem átlagos hétköznapi szemetet egy-két nap alatt kirakunk a ház elé, majd a közterület fenntartói azt elszállítják ingyen.

Az évek során a kirakodási idő egyre rövidült, még mikor pár éve a 18. kerületben laktam, 4 nap volt ez az idő, az ötödiken pedig elvitték a cuccokat. A belvárosban kicsit másabb a helyzet, itt kisebb a hely, szűkebbek az utcák és a járdák.

Az alkalmi szemétdombi kakasokról nem is beszélve. Igen, ilyenek is vannak, ők azok a nem épp lelkiismeretes jómunkásemberek, kicsit sötétebb bőrszínnel megáldva, akik a tavaszi lomtalanítás idején kerületről kerületre járva feltúrják a kipakolt lomot használható cucc után kutatva. Ilyenkor lába kél mindennek, még olyannak is, amit el se képzelnénk. A törött lábú foteltől, a kibelezett tévén át mindenféle veszélyes vagy teljesen lepukkant eszközökig mindent elvisznek, ami szerintük hasznos lehet.

Ilyenkor néhány kisfőnök kiül egy-egy kupachoz, és őrzi, míg a lestrapált ladákkal vagy lelakott teherautóval megérkeznek a tezsvírek elszállítani a frissen szerzett holmikat. Hogy ők ezzel mihez kezdenek, azt nem tudom. Sokszor elférni se lehet a szűk utcákon tőlük, nem zavartatják magukat. Törött múanyag gyermekkerékpárt és fotelt próbálnak kiszaggatni a kitört oldalú szekrény fogságából, kicsit se zavartatva magukat, attól, hogy épp munkába sietve próbálnám átverekedni magam az emiatt a járdára rázúduló egyéb fadarabokon. Igen, ahogy írtam, én épp tisztességes munkába igyekeznék, míg a kukázók persze ezt a szót távolról se ismerik. Ha ismernék, akkor lenne pénzük a normális használati tárgyakat megvásárolni.

De ok, nekem alapvetően semmi bajom a kukázókkal. Kukázzanak, ha ez nekik jó. Na de annak mi értelme van, hogy a kerület kismillió szemétdombját széttúrva ellehetetlenítsék a közlekedést, a kupac mellett ácsorgó gyerek üvöltéséről már nem is beszélve. Nem lehet elég korán elindulni, hogy az semmirekellők ne legyenek már a tévédarabok, egykoron szebb napokat megélt törött üvegű ablakkeretek és kiszakított kárpitú fotelek társaságában.

A kerületi lap világosan megírta: a lakók igyekezzenek a feleslegessé vált holmikat mielőbb kirakodni, hogy azt a lehető leghamarabb elszállíthassák. Megelőzni, távoltartani a barikádok széttúróit nem lehet, maximum kevesebb rendetlenséget lehet elérni azzal, hogy rövidebb ideig vannak kint a szeméthegyek.

Aztán a széttört, letört fadarabok, szilánkok, apróbb szemetek maradnak az egész lomtalanítás után, melyeket a markoló gépek nem tudtak felemelni a teherautó platójára, és váratnak magukra, míg aztán a következő hajnalon a városi takarító csapat el nem tünteti - biztos mennyire boldogok lehetnek ők ilyenkor.

Ezek a szemétgyűjtők egyre pofátlanabbak. Ha csak meglátnak valakit a kiszemelt szemétdomb mellett, nemcsak szúrós tekintettel néznek a vétlen járókelőre, de olykor nem túl halk megjegyzéseket is kiengednek a szájukon. Kikerülni lehetetlenség, ezek olyan egy furcsa jellemmel bírnak, hogy állandóan képesek az ember elé állni, pont a legrosszabbul elhelyezkedni, hogy szegény gyalogos biztosan ne férjen el anélkül, hogy a havonta mosdó aljanépet fel ne lökné. Abból pedig ismeretes, micsoda csetepatét képesek csapni.

Én szívesen megadnám mindegyiknek a szeméttelep címét, ahová az összegyűjtött lomot viszik, csak kétlem, hogy odáig elmennének a szeretett csavarnélküli asztalért vagy a megporosodott, összeolajozott, egérrágta kiselejtezett plüssnyusziért.

Az ő dolguk is egyszerűbb lenne, a miénk is. De érthetetlen módon ezek az emberek a hosszú utazgatást éppúgy gyűlölik, mint a tisztességes munkát vagy a szappan használatát. Így aztán marad az évenkénti brillírozás a szemét között, az éktelen ordibálás elviselése, a guberálók kikerülése, és a förtelmes, szanaszét szedett kupacok látványa. Ha évi két napra is, de az élmény megmarad.

Ha figyelemmel követjük a híradásokat, nagyjából képben lehetünk az újabb pánikkeltő jelenségnek, a sertésinfluenzának. De nem csak a való világban terjed a járvány, legalább ugyanekkora sebességgel fertőz az interneten is. Hiszen a járvány hatására számos weboldal (és most nem a hírportálokra gondolok), blog teszi közzé véleményét a vírussal kapcsolatban.

Sertésinfluenza játék

Egyes elmebeteg embereknek hála már online játék is létezik, melyben vírust kell a delikvensnek játszania, és minél több embert megfertőzni.

A Google keresési találata napról napra növekszik, a blogok pánikról vagy kérdésről írnak legtöbbször. Van aki videót csatol bejegyzéséhez. Ami sajnálatos, hogy kéretlen reklámleveleket is szült a pánik, így ne lepődjünk meg, ha a "Te is megelőzheted a járványt, ha tízezer ismerősödnek elküldöd ezt az üzenetet" szövegű elektronikus levelet észlelünk postafiókunkban. Természetesen azonnal töröljük, még véletlenül se cselekedjünk a levélben foglaltak szerint! Hasonló a helyzet, ha számítógépes vírust észlelünk, "swine flu" néven.

Így már olyanok is léteznek, akik profitálnának a helyzettel (lásd még a keretes írást).

Ne csodálkozzunk hát a kialakult tömeghisztérián, ha a médiának és a lakosság nagyfokú aktivizációjának köszöhetően egy, a jelenleginél borúsabb kép alakult ki az emberekben a járvánnyal kapcsolatban.

A tavalyi tél vége felé történt, hogy otthon a fürdőben furcsa zajok hallatszottak időnként.Talán egy állat szorulhatott be a fürdő falával szomszédos régi lomkamrába? Megeshet, de csak az ügy kinyomozását követően lehet biztosat állítani. Egy informatikus márpedig mindent kinyomoz, pláne ha az adott informatikusból történetesen kettő is van. Az első, rövid nyomozás nem vezetett eredményre, így a következő hétvégén ismét csavarhúzót és kamerát ragadtunk és feltérképeztük azokat a tájakat, ahol még hasonló ember sohase járt: a lomkamrát és a padlást.

Az eredmény az alábbi videón található:

(Az első nyomozás videóbeszámolóját is hamarosan elérhetővé tesszük, azért indítottunk a másodikkal, mert az sokkal jobban sikerült)